Letöltheted ingyen a sámánizmussal foglalkozó regényemet! Nagyon örülök, ha elolvasod!
Ujvári Gábor: Sámán – Bevezetés a szabadságba
Írásomat megtalálod más, nagy hírű szerzők művei között a Terebess oldalán is! Például Castaneda és Diószegi Vilmos könyvei is itt olvashatók.
Egy olvasói vélemény
“Nagyon tetszett a Sámán című regényed. Néha az volt az érzésem, mintha Castanedát olvasnék, a gondolatok és a közlésmód a don Juannal folytatott beszélgetésekre emlékeztetett. Szép munka!” Tibor
A regény bevezető verse
Hosszú szülés
Arctalan lesz, akit szülök,
nem nevezheti meg senki sem.
Életének drága ára az én életem.
Hosszan érlelt árvasága betölti majd azt a szobát,
ami egy hatalmas szív belső légterében áll.
Most még várom vajúdásom –
a Föld lassan ringat el.
Gyermek vagyok anyám ölén –
ébren lennék,
aludni kell.
Részletek a regényből
Ma már úgy vagyok vele, hogy életem külső eseményei nem érdekelnek. Minden csak aszerint nyeri el értelmét és fontosságát, hogy milyen helyet foglal el a lelkemben. Az életnek csak lelki szempontból van értelme, egyébként nem más, mint fizikai és biológiai folyamatok összessége. Persze, ehhez az értelem fogalmát olyan tágan kell vennünk, ahogy csak képzeletünk megengedi.
Sokáig azt hittem, hogy öreg barátom az igazság bajnokaként akar tetszelegni előttem. Nagyon nehezen és sokára értettem meg, hogy az ő gondolkodásában az igazság valóban nem jelenti feltétlenül a jót és a szépet is. Valami idegent jelentett, ami valami idegen helyről érkezik el hozzánk, idegenül, olykor félelmetesen, ellentmondást nem tűrő agresszivitással. Hogy mi lehet az igazság? Sohasem mondta meg, hiszen szerinte mindig a helyzettől függ. Azt is mondta néha, hogy az igazság az őrülethez hasonlít, olyan érzés is lehet találkozni vele, mint egy őrült szemébe belenézni. A különbség csupán annyi, hogy az igazságnak értelme van, sokkal nagyobb, súlyosabb, kényszerítőbb értelme, mint ami értelmet az ember adni tud a saját tetteinek.
Az elkülönülés. Igen, ez volt öreg barátom szavajárása. Mondhatnám vesszőparipája. Ezt a képességet tartotta a legfontosabbnak az életben. És azt hiszem, ebben különbözött a legjobban egymástól a világlátásunk. Azt is mondhatnám, hogy annyival volt több nálam, mint amennyit ez a szó az ő gondolkodásában jelentett.
Nem tudom, hogy az ilyen életfilozófiák mennyiben határozzák meg egy ember életét. Arra gyanakszom, hogy sokszor utólag találják ki őket arra, hogy azokat az eseményeket, melyeknek nem lett volna szabad megtörténniük, de mégis megtörténtek, magyarázzák, értelmezzék. Önigazolást nyerhetnek így az emberek. Azt hiszem, nincs is olyan életfilozófia, amit előbb kitalálnak, aztán megvalósítanak. Lehetetlen feladat is lenne az ember részéről, hogy teljes egészében egy ilyen eszmerendszernek szentelje az életét. Barátom esetében is inkább arról lehetett szó, hogy bizonyos események megtörténte után alakította ki elképzeléseit. De nem önigazolás céljából, hanem azért, hogy a tapasztaltakat fogalmi keretbe foglalhassa. Azért, hogy aztán a tapasztalatoknak megfelelően éljen, már amennyire tud.
Idő közben feltárult előttem az írás kétarcúsága. Egyrészt nagyon hasznos az elkülönülésben. Abban is nagyon hasznos, hogy az emberek közös megegyezésre jussanak a valóságról, hogy a valóságot mint információt gyorsan és hatékonyan eljuttathassák egymáshoz. Az írással lassítani tudják az időt, korlátozni a feledékenységet, és képesek megerősíteni az egymással kötött megállapodásaikat. Külsővé tudják változtatni az emberi belsőt úgy, hogy az testivé válik, és elszakad tőlük. A szerző és a szöveg között kicsinek tűnő, de igen mély szakadék tátong. Van azonban az írásban valami, ami engem rendkívül idegesít. Az, hogy a végérvényes igazságra irányul. Amit leírunk, az igaznak mutatja magát. Ebben az írás különbözik a beszédtől, hiszen a beszéd sokkal jobban kötődik egy személyhez, és ha személyhez kötődik, akkor sokkal jobban hozzájárul annak elfogadása, hogy a beszélő vagy a hallgató téved, vagy egyszerűen nem egészen jól értik egymást. Az írást viszont az igazság szent légköre lengi körül, legyen az hétköznapi vagy valóban szentnek tartott iromány. Az írás azonban csak a nyelv másodlagos kifejezési formája, és a nyelv is állandóan elvéti a világ igazságát. Persze, elvileg lehetséges az is, hogy a világ igazsága egy nyelvi képződményen keresztül törjön be a világba, de ez valószínűleg ritka esemény. Talán egy-egy műalkotás képes a világ igazságát megidézni egy-egy pillanatra.
Szóval az írást én nem tekintem az igazság megfogalmazójának. Az írás valójában egy eszköz, amely segít az elkülönülésben.
